Bobby

Most mit nézel? Magadnak köszönd. A mindenféle leveleidnek, amikkel ismerősként/ismeretlenül megzargattál. Nesze neked, most megkaptad. Úgy jártam, mint Bobby a Dallasból, közkívánatra feltámadtam. Aztán meglátjuk, mikor öl meg megint a rendező. Mivel Bobby halálakor sok idős hölgy öngyilkos lett, nem kockáztathatom a lelkiismeretem, hogy hiányomban ki tudja még mit el nem követsz, főleg, ha idős úr vagy ;) Még akkor sem, ha nagy gecin bekebeleztem a szép kommenteket. Asta este.
Többedmagammal jöttem, amint a fejlécből kiderül. Aztán majd Róla is. Egyelőre ez a bejegyzés Bobbyról szólt, kezdetnek ennyi pasizás legyen elég.

ágyé, pepik!

bezár a blog.
csak azért nem lett harakiri, mert el akartam kerülni, hogy a barátaim idegeskedjenek és hisztérikázzanak, hogy most mi van, jól vagy, satöbbi.
több okból zár be a bolt, de nem sorolom, se nem magyarázkodom.
talán lesz egy babablog, talán, de egyelőre semmi új se a láthatáron, se a nap alatt.
ha lesz, valahol, valahogy szólok.
köszönöm a kedves ismeretleneket, a kedves ismerősöket, a barátokat és a több mint barátokat, akiket ez a blog hozott szívem házába.
öröm volt vendégül látni titeket s remélem ti is otthon éreztétek magatokat.
a napokban kitörlöm a blogot, ha valami kedvenc fecnid, történeted, képed, amit innen akarsz, most mentsd le.

Edorable :)

Frida, Frida, Fri(eE)dom

az idén is kaptam szülinapomra egy Frida könyvet
furcsa kapcsolata volt Diegoval
Furcsa? nem, nem furcsa volt, egyszerűen csak szerette Diegot és ezért meg kellett bűnhődnie, fizetnie
mert ezt a sarcot mindenkinek meg kell fizetnie, aki az élet háborújában szeretni mer
vannak, akik csak így tudnak élni
Frida is csak így tudott:

Amikor Diego Fridával visszatért az államokból Mexikóba, ezt írta Frida: "...he thinks that everything is happening to him is my fault, because I made him come home to Mexico...and that that's why he's the way he is. I do everything possible to encourage him, and to arrange things in a way that is easier for him, but I have still not succeeded in anything..."

Diego: "If I loved a women, the more I loved her, the more I wanted to hurt her. Frida was only the most obvious victim of this despicable trait."

S amikor férje szeretőit megelégelve Frida is belevetette magát mindenféle kapcsolatokba nőkkel, férfiakkal egyaránt, Diego a férfiakra eszeveszettül féltékeny lett, egyet fegyverrel kergetett el Frida mellől, de a nőkre (mint általában lenni szokott) nem: "Men's sexual organ is in just one place...Women's, on the other hand, is all over the body, and therefore two women together will have a much more extraordinary experience."

Még amikor szerelmes is lett Frida a magyar származású fotósba, Nickolas Murayba (akitől a kép lenn), még akkor is ott volt Diego a szívében, s akkor még csoda, hogy Nick lelépett? "I adore you my love, believe me, like I never loved anyone - only Diego will be in my heart as close as you - always..."

kicsit szomorkás a hangulatom mááááámaaaaa...

pedig csinibaba vagyok, de tényleg
jó, nagy a hasam, de ennyi, egyébként tiszta jót tett nekem a terhesség, úgy megszépültem, hogy csak na, teszek fel képet is

és került lakás (ma megváltoztattam az iwiwen a profilt, város: Marosvásárhely, nagyon furcsa volt, még mindig az kicsit, de ma kezdem érezni, hogy nem Bukarest, többé már nem Bukarest, valóban, mert ma én vagyok itt, s pont mások ott) és babakocsi, babahordozó szappantartó, babaágy, ez mind a hétvégén, tegnap pedig a barátnőmet 300 ember közül egy kemény interjúsorozat után kiválasztották és fevették egy céghez, ettől aztán egész nap csiripelhetnékem volt

és mégis

jó, tudom, a hormonok, hogy a mormonokról ne is beszéljek, meg kedélyingadozás, sasasaaa satöbbi

vajon a férfiak ugyanolyan érzékenyek a szavakra, mint a nők? vagy ők inkább a tettekre érzékenyek...?

nemtom, csak azt, hogy számomra a szó még mindig erős, még mindig ige, cselekvő, alkotó
és elég, ha eszembe jut egy rossz szó és képes vagyok letörni bili fejemről a fülem

mostmondjátokmeg

remélem nem haladok egyenesen az aránylag normális, higgadt nőből hisztis picsává válás útján

ó irgalmas barátaim, ne hagyjatok el (hanem ilyenkor rázzatok jól meg :) csak ne túl erősen, ki ne rázzátok belőlem a babát)

na, sittvannak aképekis

ezt még munkában készítettük, mert románoknál a terhesség ragályos, aszongyák, csak szóltam



ezeket meg az este, nem nagyon volt fény, így kicsit olyan a szemem, mintha eltángált volna a zuram, vagy kipingáltam volna a szemem, mivel egyik sem szokott előfordulni, azt kell mondjam, ez egy ilyen csalafinta fényű este volt


vigyorgok, mert úgy van kedvem


szembölözök, de így nem látszik olyan jól a hasam


pedig egészen szexi pocakom van, én tudom ;)

Több, mint szerelem (?), kevesebb, mint megvilágosodás (?)

Ez a cím így viccesen hangzik, tudom, de mégis, ez motoszkál bennem. Rejthet némi igazságot, főleg, ha ügyesen otthagyom a kérdőjeleket.

Egy éve valami tört-ént bennem, valami gyökeresen megváltozott. Csak álltam, dadogtam, nyekeregtem. Ésszel felfogni valahogy még csak fel tudtam, de szavakkal elmondani képtelenség volt. Mozgásom lelassult, látszólag bizonytalanná vált. De csak látszólag. Mert minden a helyén volt. Sok évi rágódásom, töprengésem, válasz keresésem egy pillanat alatt megoldódott. Ez a lápszusz tünet. Amikor feladod, feloldódik a görcs, beérleli az idő a pillanatot és megtörténik. Mi? Az, ami. Az én esetemben a minőségi változás. Egy találkozás volt. Megláttam valakit, megérintettem valakit, meglátott valaki, megérintett valaki. És én tudtam, hogy, ha soha többé nem látnám őt viszont, akkor sem lenne már soha többé semmi sem ugyanaz, ami volt. Mert állapot, minőségi változás állt bennem be. Visszafordíthatatlanul. Hogy mi volt a sok évi rágódásom, töprengésem, válasz keresésem? Valami olyasmi, hogy hogyan tudnám megőrzni magamban a szilárdat úgy, hogy közben cseppfolyós maradok? Hogyan őrízhetem meg a gerincességem, egyenességem, erős akaratom, elszántságom és szabadság vágyam úgy, hogy ez bennem és másokban is a jót szolgálja és ne essek feminista túlzásokba, ne legyek bărbata, miközben sikerüljön tetőtől talpig nőnek maradnom, megőríznem magamban a női princípiumot, az odaadást, a gyengédséget, a szépséget, üdeséget, a patakcsobogást, a szomjat oltást? Kudarc kudarcot követett. Minden azt bizonyította, hogy a kettő összeegyeztethetetlen, kizárja egymást, nem lehetek egyszerre hű mind a szilárdhoz, mind pedig a cseppfolyóshoz.

És akkor jött valaki, aki maga volt a válasz. Tudtán kívül. Egyszerűen csak ő volt a villanás, ami megértette, hogy olyan kérdésre keresem a választ, aminek megoldásához kettő kell, hogy egyedül ez megfejthetetlen, de, ha a megfelelő pillanatban a megfelelő embertől vagyunk ketten, akkor a válasz magától jön. Talán az egyetlen, amit én „tettem”, az volt, hogy tudatában voltam annak, ami történik. Erős és mély pillanatok voltak, mégis, ragyogó tiszták, mintha hirtelen olyan szemüveget kaptam volna, amivel az óceán fenekére láthatok.

Visszamentem Bukarestbe. Kollegáim részéről jöttek a kérdések, mi történt veled, Edó? Semmi, mondtam, és mosolyogtam. Talán még meg is nehezteltek rám, hogy mit mind titokzatoskodom. Ugyanígy a barátaim, akiknek kérdésére, hogy mi ez az arc, mi történt, mesélj, hogy volt, ki ő, ugyanezt válaszoltam, semmi, nem tudok mit mesélni. A főnököm pár nap után azt mondta, hogy nem tudja, mi történt velem, csak azt látja, hogy jól vagyok és nagyon örül nekem. Nem voltam hektikus, elszállt, ugrabugra, féktelenke, szertelenke és kicsattogó, nem voltam extázis, sem instázis. Móni mondta, sok időre rá, amikor egyszer hármasban üldögéltünk, visszajöttél, Edó, s megnyugodtam, mert te is nyugodt voltál, nem kellett kérdeznem semmit, zen voltál.

már megint dr blondeetől

egy gondolat a kedvenc postjából
"Miért van az, hogy amitől félünk, amit gyűlölünk, azt nőneműnek gondoljuk, a kurva anyját, a kurva életet, Istent meg, pedig sose láttuk, férfianak, hímnemnek."

szóval

Jan, csak így szólítottuk. Nem tudom, hogy írta a nevét, csak azt tudom, hogy a családneve Lee volt. Dél-Koreából jött egy évre Finnországba. Mivel egyikünk sem tudott jól finnül, angolul igyekeztünk szót érteni. Néha beszélgettünk, keveset. Soha nem láttam nem mosolyogni. Finom udvariasságával mintha nem a világ másik részéről pottyant volna oda, a tuskó finn fiúk közé, hanem egyenesen valami más bolygóról. Úgy volt udvarias, annyira diszkréten, hogy észre sem vetted, hogy udvarias. Csak a vele együtt töltött idő után éreztél valami frissességet, mégis nyugalmat. Egyszer rizset főzött, meghívott, akkor volt ott egy japán fiú is. Szégyenkezve kérte a bocsánatot, hogy itt nem lehet jó rizset főzni, mivel nem lehet jó rizset kapni, olyan igazit. Persze, nagyon finom rizs volt. De mégsem ezért jut eszembe, amikor eszembe jut. Hanem egy mondása miatt. Amikor arról faggattam, hogy számára milyen érzés Finnországban lenni, milyeneknek tartja a finneket, azt mondta, hogy egyébként nem lenne baj velük, de rettenetesen sokat beszélnek. Most rajtam volt a másbolygóbeliség sora. Ha, Jan szerint, még a köztudottan hal finnek is sokat beszélnek, akkor mit fog szólni a többi európaihoz, ahová éppen készült egy körútra? Ezt már nem tudhattam meg, mivel kb. egyszerre utaztunk el, ő a körútra, én haza.

Minoru, a japán srác csak egy hosszú hétvégére érkezett, látogatóba jött Janhoz, ugyanazon program keretében tartózkodott az országban. S habár elsőre úgy tűnt, tökéletes ellentéte Jannak a kicsattanó jókedvével, állandó hahotázásával, fürge izgágaságával, mégis, volt bennük valami megmagyarázhatatlan közös, talán a keletiségük, talán másvalami, amitől érződött, hogy sokkal inkább egy hullámhosszon vannak, mint bármelyikünkkel. A rizses vacsorán, amivel Jan várta barátját, csak mi hárman voltunk, Minoru, Jan meg én. Eleinte szinte semmit nem értettem abból, amit Minoru mondott, de az, ahogy mesélt, gesztikulált, kacagott, annyira megnyerő volt, hogy észrevétlenül léptem be furcsa angol szóhasználata és kiejtése világába s egy idő után már otthonosan mozogtam benne, szinte éreztem inkább, amit mond, mint értettem. Aztán én lettem a tolmács közte s a finnek között, Minoru mondta angolul a magáét, én pedig fordítottam ugyancsak angolra, a finneknek. Vicces helyzet volt, de legalább értekeztünk. Minoru, ha tetszett neki valami, amit mondtam, kacagott, megfogta a karom, végig a szemembe nézett kis, huncut szemével, hadonászott és pörgött. Ez teljesen ellentmondott annak a japán képnek, ami bennem élt. Amikor ezt elmondtam neki, megnyugtatott, pont úgy, ahogy, mint látom, te sem tartozol a normális európaiak közé, én sem vagyok egy normális japán. Otthon engem is őrültnek tartanak.
Én barátaimhoz utaztam azon a hétvégén, ő még maradt. De kikísért a buszmegállóba. Vártuk a buszt, miközben ő finn táncokat tanított nekem. Volt olyan autó, amelyik lassított, hitetlenkedő, megbotránkozó, megrökönyödött tekintetek bámészkodtak ki rajta. Mi pedig a komor idő dacára majd kikacagtuk a köldökünket. Testvérek a nemnormalitásban.

----

s amin a napokban gondolkodtam, az a román "rost", "a rosti" szó szépsége
értelem és kimondás
mintha egy szóban tömörülve fejeződne ki, hogy csak olyat mondj ki a szádon, aminek értelme van
hogy az "a fi in rostul lui"-ról már ne is beszéljek, mintha az, aki tudja, mit beszél, már a helyét is megtalálta volna

bezzegek a nemkívánt gyerekekért

én is nemkívánt gyerek vagyok
kamasz voltam, amikor megtudtam, kikotyogta nényém
elég idős és erős, hogy ezt fel tudjam dolgozni, elég fiatal, hogy hazamenjek s faggatóra fogjam szüleimet
szegények, azt a tekintetet nem lehet leírni, nagy, meleg szemükben szégyen, megbánás, önvád, szenvedés tükröződött
meséltek, amit tudtak, mesélt anyám, akadozón, szűkszavúan, a mit is lehet ilyenkor mondani tipikus kínosságával
akkoriban tiltott volt az abortusz, tudod, sok nemkívánt gyerek született, a nagy korkülönbség általában ezeket az eseteket jelzi
de hát miért nem akartak engem??? kérdem, hangomban nincs vád, csak értetlenkedés
elég jól látom akkori magam, komoly, talán túlságosan is komoly, felnőttes és felelősségteljes kamaszlány voltam, tudtam, úgy általában nem okozok gondot, gyerekként sem volt sok baj velem, miért nem akarhattak egy ilyen gyereket???
csak az akkori magamban tudok gondolkodni, nehéz belehelyezkednem a fogantatásom idejébe, a szorongásba, félszbe, mégegygyerek, mileszvele-mileszvelünkbe
anyám a tényeket mondja, éles, száraz, élettelen tények, hogy miért, ő is, mint sokan mások, döntött úgy, hogy nem jöhetek
látom rajta, most is szenved ettől, talán nem lelkifurdalása van, de valami olyasmi, valami mélységes megbánás, ugyanakkor hála Istennek (?), az Életnek (?)
apám hozzátesz valamit, amitől a történet kiszínesedik, csuparomantika fiatal fejem kitágul, szívemből elmúlik a tehetetlen sajnálkozás
tőle tudom meg, külön voltak vagy fél évig, aztán anyám visszafogadta apámat, aki nem tudott nélkülük, asszonya, gyerekei nélkül élni (tényleg nem tudott, most sem tud), ekkor fogantam én
te a mi kibékülésünk, szerelmünk gyümölcse vagy, ragyognak felém a szavak s valami bársonyos melegbe ágyazódnak bennem
később még előkerül pár kocka, hogy anyám az állatorvostól valami magzatelhajtó injekciókat szerzett be, amiket éjszaka adatott be valakivel, egy tehenet is megölhettek volna ezzel a szerrel, nekünk kutyabajunk nem lett
én antinevralgikot dugtam fel a hüvelybe, rengeteget, mert azt mondták, hogy ettől elvetélsz, kontrázik anyám barátnője, s most értem meg a nagyon nagy korkülönbséget a legkisebbik gyerekük s a nagyobb testvérek között
bizony, nagyon sokan megakadtak akkor, s mindenki kipróbált mindent, életveszélyes dolgokat, volt, akinek sikerült, volt, akinek nem, volt, aki belehalt
anyámnak nem sikerült, nekem igen
vagyis anyámnak is, mert még azt is elintézte, hogy beutalják korházba, ami akkoriban, ha az orvost rajtacsípték, börtönbüntetéssel járt
már az asztalon volt, előkészítették a kaparáshoz, éjszaka, mert csak úgy lehetett, amikor meggondolta magát, leszállt az asztalról, az orvos döbbent kérdésére, hogyhogy, miért gondolta meg magát, azt válaszolta, ha valami baja lesz, otthon hagy két árvát, így még egy száj elfér a többi mellett
nagyon sok minden történt érettem-ellenem, már amíg a méhben voltam
élni akartam, valamiért csak, meg kellett születnem
mintha az istenek mérkőztek volna, de megmarad, de nem marad meg, pro és kontra
aztán az első évem, amit végigidegeskedtek, hogy nem lett-e valami bajom, normálisan fejlődöm-e
az azt követő megkönnyebbülés
az azt követő harminc év

most itt, egy kis titokzatossal a hasamban
erős akaratában rejlik titka, meg a szeretetben, szerelmes Isten

ha valakinek meg kell születnie, akkor megszületik, túlélő lesz, valami erős fonal tartja, minden hajaszálán angyalok hintáznak

meglepetéseket hoz, változásokat és különleges érlelését az érzelmeknek, emberi kapcsolatoknak

mai dedikacio veralinntol :)

Varró Dániel: Tanács a televíziózással kapcsolatban
Roald Dahl versének fordítása

Az a legfontosabb dolog
(A gyerekekre gondolok),
Hogy SOHA, SOHA nem szabad,
Hogy tévéműsort lássanak –

Sőt, legjobb, ha a bárgyu láda
Már be sem kerül a szobába.
Amerre csak jártunk, a tévét
A gyerekek szájtátva nézték.

Két-három óra meg se kottyan,
Csak néznek, míg a szemük kipottyan.
(Múltkor is láttunk egy helyen
Tíz szemgolyót a szőnyegen.)

Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek,
Míg hipnózisba nem kerülnek,
S a sok szennytől, mit egyre néznek,
Olyanok lesznek, mint a részeg.

Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak,
A falnak fejjel nem rohannak,
Nem kezdik egymást hasogatni,
Hagynak nyugodtan mosogatni,

Míg fő az étel, hűl a lekvár –
De azon eltűnődtetek már,
Hogy ez a rémséges doboz
Miféle dolgokat okoz?

ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET!
MEGHAL BELÉ A KÉPZELET!
Az észt betömi, eldugítja!
A gyereket úgy elbutítja,

HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG
TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET!
Az agya lágy lesz, mint a sajt!
FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT!
NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd!

„Na jó! – mondjátok majd. – Na jó!
De ha a televízió
Nincsen, mivel foglaljuk el
A drága gyermekünk, mivel?"

Ezt fogjuk akkor válaszolni:
Míg nem volt még e bamba holmi,
Míg e szörnyet fel nem találták,
Mit csináltak vajon a drágák?

Hát elfelejtettétek volna?
Ezt mondjuk lassan, szótagolva:
OL... VAS... TAK...! És OLVASTAK és
OLVASTAK, s még ez is kevés

Volt nekik, OLVASTAK tovább!
Fél napjuk olvasásból állt!
A polc könyvekkel volt tele,
A föld, az asztal is vele,

S az ágy mellett, a szobába
Még több könyv várt elolvasásra.
Sok szép mese, volt benne sárkány,
Volt indián, cet és királylány,

Kincses sziget, és messzi partok,
Hová sok csempész lopva tartott,
Kampó kezű, komor kalózok,
Egy elefánt, ki csak hallózott,

És rémes, éhes kannibálok,
Üstbe ki tudja mit dobálók...
Mily könyveken busult-vidult, ó,
Az a sok régi-régi lurkó!

Hát kérve kérünk titeket,
A tévékészüléketek
Dobjátok el, s mi hely marad,
Oda tehettek polcokat,

A polcra végig könyveket,
Hadd ontsanak csak könnyeket,
Hadd rúgkapáljanak a kölkök,
A nyelvük hadd legyen csak öltött –

Ígérjük, nem kell félnetek,
Ha vártok egy vagy két hetet,
A drágalátos gyermekek
Egyszercsak rájönnek maguktól:
Egy könyvtől lennének nagyon jól.

S ha már olvasnak ők – juhéj!
Szívükben árad szét a kéj,
Érzékeik kiélesednek,
Nem értik majd, hogy mit szerettek

Az émelyítő, a silány,
Hülye, idétlen masinán.
S azok a drága gyermekek
Hálásak lesznek majd neked.